Mindig egy kicsit jobban megérint azon betegek helyzete, akikhez korban és érdeklődési körben hasonlítok. Ilyen beteg volt M. is. Első találkozásunkkor nagyon letört volt, és láthatóan szorongott. Beszélgetésünk felszínre hozta fő problémáját, hogy nem lesz ott az unokája ballagásán, és nélküle biztosan szomorú lesz a karácsony. Kimentem a papírboltba, és vettem egy csomó képeslapot. Névnap, születésnap, üdvözlet. Bevittem neki, és javasoltam, hogy írjon a családjának köszöntéseket a különböző alkalmakra, biztosan nagyon fognak örülni neki.
A következő héten vittem neki karácsonyi lapokat is. Amikor benyitottam a szobájába, már mosolygósan fogadott, és örömmel mutatta a megírt lapokat. Arcán nyoma sem volt már az előző heti szorongásnak, de a karácsonyi lapok láttán még jobb kedvre derült.
Harmadik alkalommal már nagyon gyenge volt, mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt az ágyon. Némán mellé ültem, és nem is tudom mire vártam. Egyszer csak kinyitotta a szemét, rám nézett, és eközben egy leheletnyi mosolyt véltem átfutni az arcán.
– Ki vagy? – kérdezte elhaló hangon.
Egyfajta fájdalmat éreztem, sajnáltam magamat is, hogy nem tudok elbúcsúzni tőle, mert már meg sem ismer.
– Hospice önkéntes vagyok, Gabriella – volt a válaszom.
– Hospice?! Ennyire rosszul vagyok?! – kérdezte alig hallhatóan.
Na, ez volt az a pillanat, amikor végképp belém akadt a szó. Még sosem fordult elő velem. Aztán még nagyobb megdöbbenésemre „kitört” belőle a nevetés.
– Ne haragudj, csak meg akartalak viccelni! – suttogta a szavak közt gyöngyöző nevetéssel. – Örülök, hogy meg tudtalak várni. Köszönöm a lapokat, így ott lehetek velük az ünnepeken. Tényleg nagyon hálás vagyok érte.
Megkönnyebbültem, és magamba zártam M. felszabadultságát. Még beszélgettünk egy kicsit, és M. átmosolyogta magát egy másik világba. Felemelő volt.
(Gabriella, Szent Margit Kórház Onkológiai Osztály)
A kép illusztráció, és a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.