“Nagyon sok kérdésre próbálunk választ keresni, nagyon sokszor érzünk majd együtt, nem csak értünk majd együtt” – hangzott el Barabás Évi, a beszélgetés moderátorának szájából a kedves figyelmeztetés az est legelején, hiszen ahhoz, hogy a poszttraumás növekedésről, a fejlődés lehetőségéről szót ejthessünk, az ezeket kiváltó nehéz, fájdalmakkal teli élményekről és emlékekről is beszélni kell.
Tavaly indult programsorozatunk második alkalmán, a Polcz Alaine Akadémia: Trauma és megküzdés estjén vendégünk volt Cseke Eszter és S. Takács András, az On The Spot produkció alkotói, Schumicky Júlia, a Bátor Tábor pszichológusa és a Lélekmadár Tábor gyászterapeutája, Szentesi Éva író, a WMN főmunkatársa, rákellenes aktivista és Biró Eszter, alapítványunk pszichológusa. Hogy milyen útravalót hoztunk el tőlük, arról a következő beszámolóban írunk, kicsit megkésve ugyan, de részletesen, azoknak is, akik nem tudtak velünk tartani.
—
Egy látszólag egyszerűnek tűnő felvezető kérdésre – “Mi jut eszetekbe először arról a szóról, hogy trauma?” – máris olyan válaszok érkeztek a beszélgetőpartnerektől, amik megmutatták, mennyire szerteágazó, nagy volumenű témát kezdtek el boncolgatni nézőink előtt. “Valami, ami belepecsételődik a lelkünkbe és az agyunkba”, “valami, aminek borzasztó nagy súlya van és nehéz letenni, vagy nem is lehet”, “valami, ami nagyon fontos és ha elveszítjük, az mindent megváltoztat”, “lehetőség”.
A trauma két asszony életében
Ezért kezdték a beszélgetést Polcz Alaine-nel, hiszen nem véletlen a témaválasztás a nevével fémjelzett Akadémia-alkalomhoz – életének traumáival ő úgy tudott megküzdeni, hogy azzal nem csak ő lett több, hanem mi is.
Biró Eszter arról beszélt, Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvében egy olyan traumasorozatot örökít meg, amitől valójában soha életében nem szabadult meg. “Ez önmagában nagyon megrendítő és szomorú, másfelől őt pont ez a traumasorozat tette azzá, aki. Egész életében a halállal foglalkozott azután, hogy a háború alatt a halál foglalkozott ővele.” Nem csak ezen múlt, de ha ez nincs az ő életében, akkor valószínűleg egész másképp alakult volna a hazai tanatológia és a hospice-mozgalom sorsa is, amelyekben Polcz Alaine szerepe mélységesen meghatározó. Ahogy azóta is segít minket könyvein keresztül azzal, ahogy a halállal és a haldoklással kapcsolatos kérdésekre irányítja a figyelmet, illetve, hogy azt hangsúlyozza, hogy szabad ránézni és rá is kell nézni az életnek ezen szakaszára is.
Erős párhuzamot lehet felfedezni Alaine és Edith Eva Eger, A döntés című könyv szerzőjének élete között, akivel az On The Spot szerkesztői az Ellenség gyermekei című évaduk során készítettek riportot. Mindketten pszichológusok lettek, másoknak segítettek, miközben folyamatosan foglalkoztatja őket ért traumájuk. Edith a kilencvenesen éveiben járt akkor, amikor Eszter és András beszélgettek vele a történtekről. Arról, hogy holokauszt túlélő, s hogy 16 évesen Auschwitzba került. Míg 50 évvel azután is, hogy megszerezte a pszichológia diplomáját, ugyanúgy nehéz volt újra és újra elővennie ezt a témát, nem lehetett vele erről csak napközben beszélgetni, máskülönben rémálmok gyötörték volna éjjelente.
“Azért hiteles az ő története, mert hosszú évekig, évtizedekig megpróbálta eltemetni magában, ahogy a legtöbb holokauszt túlélő. Nyilvánvalóan nagyon sok minden történt az ő életében utána, kivándorolt Amerikába, mindent elveszített, mindent újrakezdett, gyerekei születtek, házassági nehézségekkel küzdött, amik azt mondatták vele, hogy most ezekkel kell foglalkoznia. De folyamatosan jelzéseket kapott az életében, hogy ha ezt a traumát elnyomja, akkor nem fogja bírni. És végül ebből ő kivirágzott és azóta is virágzik. És milyen jó, hogy ilyen hosszan él ahhoz, hogy ezt még mindig élvezheti, megélheti és továbbfejlesztheti. Ezért fontos, hogy traumája még mindig nehéz neki. Egyáltalán nem úgy működik, hogy már túl van rajta, csak már tud számolni ezzel.” – osztja meg Cseke Eszter.
Ennek kapcsán teszi fel Barabás Évi a kérdést, vajon mitől függ az, hogy ha valakit egy nagyon komoly trauma ér: tagad-e vagy sem, ha igen, meddig tagad, van-e bűntudata, és mihez tud ezzel kezdeni. Vajon mitől függ, hogy valaki megreked, vagy tovább tud lépni? Lehet-e ezt tanulni? Schumicky Júlia szerint a traumafeldolgozási folyamatok különböző intenzitással zajlanak. A tagadásnak énvédő szerepe is van: véd azoktól a nehézségektől, fájdalmaktól, amelyeken átesik az illető. Edith életútján látszik, hogy folyamatosan foglalkozott traumájával, még ha eleinte nem is olyan tudatosan vagy erőteljesen, mint később.
Alapítványunk pszichológusa annak a jelentőségét hangsúlyozta, hogy az érintett személy milyen állapotban, milyen egyensúlyi helyzetben volt abban a pillanatban, amikor őt ez a trauma érte. Milyen viszonyban volt önmagával, környezetével. Edith Eva Eger például arra jött rá, hogy az ő életét balettmestere mentette meg, amikor azt mondta neki, hogy mindaz, ami fontos és gyönyörű benne van, onnan árad kifelé, és nem kívülről befelé.
“És ezzel olyan érzést adott nekem, hogy én szép vagyok, mert a lelkem szép. És ne hallgassak azokra, akik engem nem szeretnek. Ez segített akkor is, amikor azt mondták, hogy itt meg fogok halni, és hogy csak azért vagyok itt, hogy dolgozzak, és ezt hallottam minden nap. És én itt vagyok, szóval nem tudták megölni a lelkemet.”
Biró Eszter ezért mondja azt, hogy Edith “jól volt elindítva”. Mert a balettmester amellett, hogy a baletthez értett, a lelkéhez is értett. Tudta, hogy az a fontos, ami belülről jön, ami benne van. “Ezáltal felkészültebbé vált arra, hogy ha éri valami borzasztó dolog, akkor közben ne felejtse el, hogy az, hogy ő ezt túl tudja-e élni – a szónak nem csak biológiai értelmében – egy jelentős részben rajta múlik.”
Szentesi Éva szerint azért lehet rendkívül nehéz Edith Eva Eger élete, mert ami vele történt, arra neki egyáltalán nem volt ráhatása. Ezzel szemben Éva daganatos megbetegedése kapcsán arra törekedett, hogy szembenézzen saját nőiségével való viszonyával és édesanyjával való kapcsolatával is.
Hamvaimból
Saját történetéből két dolgot emelt ki talán leginkább: azt, hogy valójában nem a tumorral állt harcban, és azt, hogy mekkora szerepet játszott az elfogadás betegségének alakulásában. Mert bár arra sajnos nem lehet válasz adni, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki felgyógyuljon egy ilyen betegségből, hiszen rendkívül soktényezős folyamatról beszélünk, Éva úgy érzi, nála az orvosi terápiák mellett a legjelentősebb az volt, hogy őszintén szembe tudott nézni sok olyan kérdéssel, amelyeket eddig a szőnyeg alá söpört.
“Nekem nem az volt a nagy feladat, sőt, igazából soha nem az a nagy feladat, hogy a rákot legyőzzük, arra ott vannak a külső kezelések, hanem hogy saját magamat képes vagyok-e legyőzni. Hogy le tudok-e ülni saját magammal, bele tudok-e nézni a tükörbe, amit addig utáltam. Mert bármennyire is úgy tűnt a külvilágnak, hogy mennyire elégedett vagyok magammal, milyen sok barátom van, élek és nevetek örökké, gyűlöltem magamat, azt, hogy nő vagyok. És nem foglalkoztam a lelkemmel semennyire. Azért, mert nem akartam szembenézni. És nem akartam szeretni – elsősorban saját magamat. De a végtelenségig nem lehet menekülni, egyszer csak jön egy fal, aminek én jól nekimentem kétszer vagy háromszor, ahány kör volt a betegségem történetében. Ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy >>na haver, ha most nem foglalkozol magaddal, akkor meg fogsz halni<<.“
A fordulópontot egy éjszaka jelentette számára egy olyan héten, amikor sokat volt egyedül volt a kórházban. Ekkoriban már alig negyven kilós volt. “És akkor elfogadtam annak a tényét, hogy az én életemnek itt vége. Ez nem azt jelentette, hogy feladtam, hanem hogy szembenéztem azzal, hogy akár meg is halhatok. Másnap amikor felébredtem, felhívtam a barátnőmet, hogy elmondjam neki, milyen temetést szeretnék, rendelkezzek arról, hogy hogy legyen vége. “
A tudatos felkészülés, az őszinte beszélgetések és igényeink, szükségleteink kifejezésének fontosságát mi, a hospice ellátásban dolgozó szakemberek sem győzzük eleget hangsúlyozni.
“A nyíltság lehetővé teszi azt, hogy emberek egymás mellé álljanak, egy csapatban játsszanak, megtámogassák egymást érzelmileg. Mert ha vannak tabutémák, márpedig súlyos betegség körül nagyon könnyen keletkeznek tabuk, akkor ez azt jelenti, hogy mindenki egyedül marad az érzéseivel, a félelmeivel, örömeivel, a temetésére vonatkozó kérdéseivel, vagy a még az életében megtörténő ellátásával kapcsolatos kívánságival. A betegség, ha tabuk képződnek, szétdobhatja a családokat, mert nincs lehetőség egymást megtámogatni. Aki átélt már nehéz helyzetet, és mindenki élt már át, az pontosan tudja, milyen együtt sírni. Annak is van megtartó ereje, nem csak az együtt-nevetésnek.“
A man’s search for meaning (Viktor Frankl – … mégis mondj igent az életre! című könyvének angol címe)
Végül elérkezünk ahhoz a témakörhöz, amely a kerekasztal-beszélgetés alatt végig vissza-visszatért: a jelentéskeresés jelentőségéhez. A legnehezebb élethelyzetekben is arra keressük a választ, hogy mi az értelme annak, ami velünk történik, hogyan tudjuk elhelyezni életünkben. “Azt gondolom, hogy annak könnyebb elfogadni egy betegséget, aki rálel annak szerepére, funkciójára, jelentésére akár gyakorlati szempontból, akár tágabb, filozófiai értelemben véve. És ha nyíltak vagyunk, akkor ez hamarabb lehetséges.
Ma találkoztam egy anyával és a középkorú lányával, aki beteg. Úgy érkeztek az első találkozásunkra, hogy azt lehetett érzékelni, ők már régen megbeszélték, hogyan legyenek a dolgok, és igazán egyben is voltak. Az összes döntést még nem hozták meg, de az ő történetük jó történet lesz. Mert együtt vannak és tudják, hogy egymáshoz képest kinek mi a funkciója, életfeladata és az egész helyzetnek mi a jelentése, mi az értelme” – mesélte Biró Eszter.
Tehát a bizalom (az orvosban és önmagunkban egyaránt, ahogy Éva esetéből is megismertük ezt) és az együttműködés nem csak a gyógyulás folyamatában elengedhetetlenek, hanem akkor is, amikor már nincs remény a legjobb kimenetelre, a gyógyulásra. S talán mindezek vezetnek el a traumát követő építkezés lehetőségéhez: vajon más emberré válhat-e az érintett, erősebbé válhat-e az átéltekről.
“Egy trauma után megküzdési mechanizmusaim gazdagabbá válhatnak, a viszonyulásom változik ahhoz, amit az élet értékének tekintek, és ezáltal többé és erősebbé tudok válni. Megváltozik az, ahogy a kapcsolataimról, az életemről vagy akár az, ahogy a halálomról gondolkodom.”
Egy trauma kapcsán csupán a változás a lehetősége teremtődik meg, hiszen van olyan ember, akit egy trauma összetör. A poszttraumás növekedés kulcstényezője a történtekhez való viszonyulás, és az, hogy hogyan dolgozzuk fel azt. Az esély tehát adott, az pedig többek között az ember személyiségén, erőfeszítésén, kreativitásán, megküzdési stratégiáin múlik, hogy tényleg növekszik-e általa.
S hogy mit tehetünk előzetesen azért, hogy valamiképp felkészültek legyünk azokra a nehézségekre, amik ránk várnak még az életben? Vagy az a helyes viszonyulás, hogy amikor az ember él és élni akar, akkor ösztönből se foglalkozunk ezzel?
Alapítványunk pszichológusa hangsúlyozza, hogy abban az értelemben nem lehet felkészülni egy traumatikus eseményre, hogy teljesen elkerülhessük a megrázkódtatást, a fájdalmat vagy egy hozzátartozó halálát követő pokoli hiányt. Ettől függetlenül ez nem ok arra, hogy ne foglalkozzunk ezekkel a kérdésekkel, mert ha fogalmunk sincs arról, hogy egy szerettünk vagy saját magunk mit kívánna egy ilyen szélsőséges helyzetben, akkor sokkal kisebb az esély arra, hogy praktikusan és “jól” gondolkodjunk, cselekedjünk akkor, amikor a baj esetleg felüti a fejét.
Persze valamilyen normális egyensúlyt meg kell tartani, mert elég abszurd lenne, hogy például az oviba szaladó gyereket látva ezeken gondolkozzunk… vagy mégsem? “A keresztszülőség például intézményesen pont erre való, csak már elfelejtettük. Mert nem az a szerepe a keresztanyának, hogy drága ajándékokat vegyen karácsonyra, hanem az, hogy legyen egy helyettes szülő, abban az esetben, ha a vér szerinti szülőt valami baj érné, és nem tudná felnevelni a gyermeket. Ebben a régi szokásban tehát benne van annak a tudása is, hogy miközben élünk, aközben számolni kell azzal is, hogy ez nem lesz mindig így, és hogy erre is fel kell készülni.” – fejtette ki Biró Eszter. Schumicky Júlia ezzel kapcsolatban Viktor Frankl osztrák származású pszichiátert idézte, aki holokauszt túlélőként munkásságán és saját tapasztalatain keresztül megannyi trauma-túlélőnek, köztük Edith Eva Egernek is sokat segített:
“Igazán jó döntéseket akkor tudunk hozni az életben, ha az élet végességének a szempontja is jelen van.”
Nagyon szépen köszönjük minden kedves résztvevőnknek, hogy eljött, és különösen hálásak vagyunk azért, hogy olyan sok jó kérdést tettek fel a beszélgetés végén!
A képek a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezik, felhasználásuk nem engedélyezett.