Nincs rá szó
– Beszélgetések az élet végéről, az odavezető útról, az elmúlásról és a veszteségekről
Gyakran nehéz szavakat találni a veszteségre, artikulálni a szorongásokat. A halált elidegenítjük, s így nem tudjuk a félelmeinket feloldani, a saját és mások elmúlását megfelelően realizálni és feldolgozni. A gyásznál megnémulunk, és a társadalom is elcsendesedik, amikor szembekerül vele.
A Nincs rá szó podcast nyíltan beszél életvégről, halálról, gyászról. A műsor további célja a gyermek- és felnőtthospice láthatóvá tétele emberi történeteken át. Közismert emberek, civilek, életvéggel foglalkozó szakemberek (orvosok, pszichológusok, ápolók) osztják meg tapasztalataikat és érzéseiket ebben a tabusított témában.
Alapítványunk és Simonyi Balázs műsorvezetőnk a katartikus és szemléletformáló beszélgetésekkel szeretné elősegíteni a szembenézést, hiszen mindenki érintett volt, mindenkit érint most vagy érinteni fog. A podcastsorozat 2022. december 17-én indult a 24.hu-n és 18 héten át minden szombat délután új rész jelent meg. A beszélgetések folyamatosan meghallgatók, és a PodPad felületén is elérhetők.
Az első vendégek között többek között Sváby András műsorvezető, Feledy Péter újságíró, a nemrég elhunyt tájfutó és hospice aktivista, Monspart Sarolta özvegye, dr. Muszbek Katalin, alapítványunk igazgatója és dr. Biró Eszter vezető pszichológusunk volt.
Megtisztelő, hogy munkánk és üzenetünk elismeréseként a 2023-as PodcastFestival „Oktató, edukációs, edutainment” kategóriájában Arany Mikrofon-díjra jelölték a műsort és egyúttal a Kováts Adél színművésszel készült epizódot. Minden közreműködőnknek köszönjük erőfeszítéseiket és őszinte szerepvállalásukat a témát belengő tabu oldásáért, Simonyi Balázsnak és a podcast készítésében résztvevő munkatársainknak pedig gratulálunk!
Adások
Sváby András a halállal való első találkozásáról és az utolsó pillanatok beszélgetéseiről, szülei elvesztéséről, a hospice emberségéről, halálhírről és sírbeszédről, egy szűrővizsgálat közlésének súlyos csendjéről, felkavaró helyekről, egy meglesett ápolóról, önfeláldozásról és a búcsúzás fontosságáról mesél podcastunk első adásában.
Dr. Gergely Anita és a 30 éve gyermekápoló Kovács Mónika, „Fogd a kezem!” gyermekotthonápolási ellátásunk orvosa és ápolója mesél hivatásáról, a gyermekek életvégi kíséréséről. Szó esik a felkészülésről, s az elővételezett gyászról, a szülők, és szakemberek szerepéről, az eltérő sikertelenségélményekről és megfelelési kényszerekről, arról, hogy milyen csodálatos gesztusai vannak egy testvérnek a haldokló testvéréhez és arról, hogy a gyermek ott van a legjobb helyen, ahol biztonságban érzi magát. Az adásban közreműködik Ónodi Eszter, a Katona József Színház színésze.
Mit csinálna az utolsó napján, van-e életvégi terve, kire bízta a legbizalmasabb dolgait, milyen nyomot akar hagyni maga után? Többek között ezekre a kérdésekre válaszol Majoros Péter Majka podcastunk harmadik adásában, ahol szó lesz még a halandóság tudatának motiváló erejéről, pánikbetegségről és halálfélelemről, a szülőktől való végső elszakadásról, arról, miként hajt csírát a lélek a gyász után, és arról, hogy a mindenképpen véges emberi élet valódi súlyát az adja, mivel tölti el azt az ember.
Ebben az adásban a gyermekhospice témáját folytatjuk: Gergely Anita doktornő és Kovács Mónika ápoló mesél hivatásáról, a gyermekek életvégi kíséréséről. Ők azok, akik elhivatottságukkal, tapasztaltságukkal támaszt és segítséget nyújtanak a gyógyíthatatlan beteg vagy végstádiumban lévő gyermek gondozásában. És próbálnak felelni azokra a kérdésekre, amelyek a leginkább foglalkoztatják a haldokló gyermeket. Mi a halál? Fájni fog-e? Mi lesz a családommal, ha én meghalok?
Hogyan lehet a közeledő véget megélni a teljes tisztánlátás és a teljes remény állapotában? Hogyan lehet fogódzkodni az ittlétbe, megragadni minden alkalmat és lehetőséget a gyógyulásra, de már elfogadni és tervezni a saját halált? Miért zárkózunk be, ha a halállal bármilyen kapcsolatba kerülünk? Miért választjuk az elszeparálódást egy halálos diagnózis közlésekor? Hozzátartozóként kit sajnálunk inkább: magunkat vagy a haldoklót? Ebben az adásban két beszélgetést hallhatunk: a három héttel később daganatos betegségben ehunyt Sallai Zsuzsával, és az édesanyját nálunk, a Budapest Hospice Házban elveszítő Szabó Gáborral. Közreműködik Epres Attila színész.
Kováts Adél Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő olyan családban nőtt fel, ahol sosem tabusították a halált: gyerekként is elvitték a nyitott koporsós temetésekre, látott halottat, része volt az utolsó napoknak. A való élet és a színpadon át- és megélt halálokról, édesanyja életvégi kíséréséről, pozitívba átfordított veszteségről, tudatosságról is mesél podcastsorozatunk legfrissebb részében.
Míg Dr. Kádas Júlia egy budapesti kórház onkológiai osztályának belgyógyászként a gyógyulásban segíti pácienseit, alapítványunk főorvosaként palliatív gondozásban kíséri az életük végéhez érkező betegeinket. A beszélgetésben a hippokratészi eskü problematikájáról, az orvosok szeretetnyelvéről vagyis a „mindenáron gyógyítani akarásról”, az orvostársadalom halállal, haldoklással kapcsolatos fehér foltjairól is szó esik, ahogy a hospice szervezetek legfőbb kihívásairól, a kommunikáció nehézségeiről, az élethez való görcsös ragaszkodásról és az élet elengedéséről, valamint az autonómia elvesztéséről is. Az adásban közreműködik Földessy Margit színész.
Ebben az adásban Feledy Péter beszél megható nyíltsággal, melankóliával és humorral meghatározó halálélményeiről, a halál kérlelhetetlen végletességéről, ami megszakította azt a 40 évet, amíg a Hospice Házban elhunyt Monspart Saroltával, alapítványunk szeretett barátjával házastársak voltak. Milyen volt az odavezető út, az elválás és az azóta tartó magány? És mit tudunk ebből mi elvinni? Péter őszintén mesél egy brutálisan közölt orvosi leletről és arról a többéves tortúráról, aminek végén egy utolsó autóút, egy utoljára megsimogatott arc és Saci előre elküldött búcsúlevele áll.
Hogyan gondoskodhatunk előzetesen egy nyugodtabb életvégi időszakról? Hogyan tehet emberibbé, gazdagabbá a veszteség? Csikós Dóra, alapítványunk életvégi tervezés szolgáltatásának vezetője barátnője gyermekének halála miatt kezdett el olyan módszereket keresni, amikkel a halál tabuját oldani lehet. Aztán a saját családjában is meg kellett élnie fia, férje és anyósa daganatos betegségének kálváriáját. András, a fia meggyógyult, míg férje vastagbél- illetve anyósa agydaganatban hunytak el pár év különbséggel a Budapest Hospice Házban, ugyanabban a szobában. Az adás első felében megpróbáltatásokkal teli, de bátorsággal, humorral és nemességgel átszőtt személyes történetüket ismerjük meg, az adás második felében pedig az életvégi tervezés gyakorlati vonatkozásairól lesz szó.
Sok mindenről beszél és sok mindent beszélnek róla. Most azonban más oldaláról ismerhetjük meg: ebben az adásban Puzsér Róbert mesél szülei elvesztéséről, önvádról és halálfélelemről, az élők, egészségesek szégyenéről, elodázott búcsúról, az el nem rendezett fájdalomban való megkeseredésről, a hospice erejéről, a meghalás elsajátításáról.
Dr. Biró Eszter 2003 óta, 20 éve alapítványunk pszichológusa. A betegség és a kezelés alatt a beteggel életének akár utolsó pillanatáig, hozzátartozójával pedig a gyász idején is dolgozik, keresve mindazt, ami valóban értelmet és méltóságot ad az élet legnehezebb eseményeinek is. Ez idő alatt sokszor megismerhettük már gondolatait arról, miért életkérdés a halál, miért szükséges beszélni róla, elrendezni emberi kapcsolatainkat, hogyan lehet megőrizni valakit, aki már meghalt – ám most nemcsak mint szakember, hanem mint érintett hozzátartozó is beszélget házigazdánkkal. Az adásban közreműködik Kovács Patrícia színésznő.
Ebben az adásban folytatódik a Biró Eszterrel, alapítványunk pszichológusával megkezdett beszélgetés: szó esik a gyász szakaszairól és speciális formáiról, a fájdalom és a szenvedés értékéről vagy értéktelenségéről, önhazugságokról és vigasztalásokról, a haldokló és a hozzátartozók közt leosztott szerepekről, önrendelkezési jogról és arról, hogy a halál nem kudarc és nem feladás.
Nincs rá szó, de most mégis szó lesz az időről, amit a legnagyobb úrnak tart vendégünk, és a halálról, amit a legizgalmasabb dolognak, művészetnek, varázslatnak, pillanatnak. Katarzisról, az utált, gyűlölt, félt rákról, ami generációk óta kísért a családjában, a szülők halálával megszűnő gyerekkorról, az árvaság súlyáról, egy elrontott temetés évekkel későbbi helyrehozataláról, a régi rítusokról. Az asszociatív monológokból kiderül, hogy mindezt egyszerre veszi lazára és komolyra beszélgetőtársunk, Till Attila.
A saját halál nem lehetőség, hanem realitás. Ám mint az élet utolsó pillanata, kiemelt momentumként kellene tekintetnünk rá. Ebben az epizódban alapító igazgatónőnk, Dr. Muszbek Katalin beszél arról, mennyire fontos lenne átértékelnünk halálunkat. Ahogy beszél arról is, minek „köszönhető” a halál eltagadása, valamint az orvosi közlésrendszerről és az orvosképzés hiányosságáról, a hozzátartozók bűntudatáról, az elengedés engedélyezéséről, a temetések formalitásáról, megküzdési képességekről a haldoklás során, a meghalás művészetéről, a kegyeleti szoba katartikus erejéről, és az önkéntesek felbecsülhetetlen szerepéről. Az adásban közreműködik Ónodi Eszter színésznő.
Nyelvekben arra van szó, ha árva vagy, de ha elveszted a gyereked, arra nincs. Ebben az adásban Esztervári Adrienn, akinek 10 éves fia, Tomi, 2015 júniusában halt meg agydaganatban, beszélget Simonyi Balázzsal. Hogy változik meg az élet, hogyan sötétül be minden egy diagnózis hatására? Hogyan lehet megpróbálni teljessé tenni a gyermek utolsó heteit? Mi következik utána? Iszonyatosan fájdalmas, de fontosnak tartjuk, hogy a gyermekhospice ellátásról, gyermeküket elvesztő szülők pokoljárásáról, a további „lehet, kell, szabad” kérdésekről, az izoláltságukról szó essen és tegyünk ellene. Adrienn ezért vállalta, hogy megosztja történetét.
„Attól kezdve, hogy megszülettem, kezdek elmúlni.” Nádas Péter áll rendelkezésre a halálnak, mindig menetkész. Épp ezért rengeteg mondanivalója akadt: beszél első találkozásairól a halállal, a halál és születés szimbiózisáról, a halálbamenők felelősségéről, Istenképről és univerzumról, arról, milyen megtanulni újra élni, és megtanulni a halált. Ezalatt kellő iróniával varázstalanítja és súlyos mondatokkal teszi tapinthatóvá azt, amiről azt mondja, hogy „valami nagyon érdekes kezdődik, valami fantasztikus történik, tulajdonképpen erről kéne beszélni.” Most elkezdenek beszélni.
Utolsó előtti adásunkban Simonyi Balázsnak három beszélgetőtársa lett: Kanjo Nada alapítványunk pszichológusa, Hudák Delila fekvőbeteg-részlegünk ápolója és Tóth Szabolcs, aki magát ösztönös kísérőnek tartja, mivel már számos családtagja mellett ott volt az utolsó hetekben. Tapasztalatokat, történeteket, érzéseket osztanak meg az életvégi gondoskodásról, a jó kísérésről – melyben a segítő nem irányít, hanem a halálra készülő személyre összpontosít -, az elengedésről és ragaszkodásról, méltóságterápiáról és a helyettes avagy másodlagos traumáról, s arról, „mégis hogyan lehet ezt bírni”.
Tényleg meghalt-e Nádas Péter? Podcastsorozatunk befejező adásában még egyszer megpróbáljuk szavakba öntetni, amiről reményeink szerint ma már kevesebbet hallgatunk, mint hónapokkal ezelőtt: szó lesz a végesről és végtelenről, a lélek és test küzdelméről, az agóniáról, a gyászbeszédről, az életen csüngésről és elengedésről, túlzott részvétről és közönyösségről, traumatizáltságról, imádkozásról, Polcz Alaine munkájáról és érdemeiről, a hospice embert próbáló feladatáról.