Nem tudom, hányan merünk belegondolni egy csendes, a szeretteink körében töltött békés vasárnap reggelen, vagy akár egy sűrű szövésű, fárasztó és megterhelő hétköznap délutánon, hogy hogyan szeretnénk, ha véget érne az életünk.
Nem gondolunk erre, hiszen a halál gondolata nyomasztó, és általában úgy érezzük, amíg nem muszáj, amíg nem nyomul közvetlen közel, nem kell foglalkoznunk vele, nem kell szorongást keltő kérdéseken törni a fejünk.
Valóban nem kell, de a felelősségteljes gondolkodásnak talán részét kell, hogy képezze egyfajta előrelátás. Nem számvetés, pusztán mindig új reflexió és önreflexió. Ha ez nincs, a halál híre, vagy akár csak egy szerettünk általi közelsége is megrémiszthet bennünket, tagadásra, hárításra késztet, a szembesülés elkerülésére.
Lev Tolsztoj Ivan Iljics halála című művét valamennyien olvastuk középiskolai tanulmányaink során. És bár akkor egészen más fókuszú figyelemmel közelítettük meg az elbeszélést, valójában az élet végével, a halálhírrel való megküzdést írja le, példamutató őszinteséggel. Amikor Ivan Iljics megtudja, hogy a halálán van, üvölteni kezd, és három napig abba sem hagyja. A szerző így ír erről:
„Ebben a három napban, amelyben számára már megszűnt az idő, abban a fekete zsákban kapálódzott, amelybe egy láthatatlan, legyőzhetetlen erő gyömöszölte. Úgy vergődött, mint ahogy a hóhér kezében vergődik a halálraítélt, tudva, hogy nem menekülhet; és minden percben érezte, hogy minden erőfeszítése ellenére egyre közelebb kerül ahhoz, amitől iszonyodik. Érezte, hogy gyötrelme kettős: abban áll, hogy egyre mélyebben gyömöszölődik abba a fekete lyukba, de még inkább abban, hogy nem tud egészen belejutni. Abban, hogy belebújjon, az a tudat akadályozza, hogy az élete jó volt. Életének ez az igazolása tartotta fogva, nem engedte tovább, és minden másnál jobban gyötörte.”
Ivan Iljics üvöltését és szenvedését nem a halál gondolata okozza, hanem a befejezetlen, le nem zárt mondatai, kapcsolatai. Az el nem fogadás, a gondolat, hogy még nem élt eleget, hogy az élete nem volt jó és teljes. Gyötrelmei soha véget nem érőnek tűnnek, ám a műben is van feloldozás: Ivan Iljics meglátja gyermekét és feleségét, és rájuk gondolva, az ő szeretetük fényében elfogadja sorsát, abbahagyja az üvöltést és nyugalomra lel. „A halál helyett világosság volt.” – írja az orosz realista, szembesülés nélkül tehát nincs elfogadás sem. Az elfogadás ereje mentén viszont Ivan Iljics lelke fényesen és békességben hazaköltözik.
A kép a Budapest Hospice Házban készült, a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.