„Phrygia dombjain egy hársfa mellett áll egy tölgy, és alacsony fal veszi körül a kettőt. A közelben mocsár van, egykor lakott föld, de most csak búvármadarak és szárcsák nyüzsögnek benne.”
—
Tibor felesége, Viktória egy pénteki napon költözött be a Budapest Hospice Házba.
Családja minden nap Viktória mellett volt, lánya külföldről érkezett haza az utolsó napokra. Férjével, Tiborral minden este összetalálkoztunk a folyosón, a kávéautomatánál, vagy a nappaliban.
Egyszer, egy közös kávéfőzés alkalmával Tibor megosztott velünk pár történetet a mindennapjaikról. Később hol többet, hol kevesebbet beszélt egy-egy kollégánkkal, néha pusztán egy-egy csendes-szomorú mosolyt váltott velünk.
Egy hétfő reggel megtudtuk, hogy Viktória a hétvégén meghalt. Tibor a fotelben ült, el-elbóbiskolt, miközben az éppen vizitelő doktornőre várt. Kimerítő hétvége állt mögötte.
Néhány perccel később csengettek. Tibor felriadt a csengő hangjára, odamentünk hozzá, leültünk mellé, és beszélgetni kezdtünk.
Idővel röviden elmesélt egy történetet a görög mitológiából. Mielőtt belekezdett volna, elszorult a torka, és szabadkozni kezdett. „Bocsánat… Ma egész nap egy mitológiai történet járt a fejemben. Philémón és Baukisz. Ismerik?”
Zeusz és Hermész, emberi alakban keresett menedéket egy városkában abban az időben, amikor még az embereknek kötelességük volt, vagy legalábbis úgy illett, hogy ajtóikat megnyissák az idegenek előtt, ha azok étlen-szomjan szállást kerestek.
A két isten ezer és ezer ajtón kopogtatott, de mindenhol elutasították őket. Végül egy idős házaspár, Philémón és Baukisz ajtajához értek. Az öregek szegénységben éltek, de szelíden, egyszerűen vendégül látták az úton lévőket. Elővették minden tartalékukat és minden finomságot, amit ünnepi alkalomra szántak.
Amikor az istenek felfedték magukat, hálából felajánlották nekik egy kívánságuk teljesítését. Philémón és Baukisz rövid gondolkodás után mindössze annyit kértek, hogy hátralévő életükben Zeusz szolgálatába állhassanak, majd amikor eljön az idő, egyszerre érje őket a halál. – „Most már értem… Megértettem.”
—
„mikor már leteltek a számukra kiszabott évek, történt, hogy a szent lépcsők előtt álltak éppen, a templomi szolgálatot végezve. Egyszerre csak leveleket vettek észre egymáson, mindkettőjük arca fölött lomb nőtt s már alig volt rá idejük, hogy utoljára elköszönjenek egymástól.
– Isten veled, én hitvesem – mondták éppen egyszerre, s akkor már sűrű lomb takarta el az ajkukat is. Baukisz hársfává, Philémón tölgyfává változott. Egymás mellett álltak s gyakran aggattak koszorút ágaikra jámbor kezek. Az arrajárók pedig elmondták:
– Gondjuk van a jámborokra az isteneknek, és akik az isteneket tisztelik, maguk is tiszteletre találnak.”
(Philémón és Baukisz történetének forrása)
A kép illusztráció és a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.