Két évvel ezelőtt indult gyászcsoportunk egyik vezetője részletes és összegző leírást írt arról, milyen volt az akkori csoport munkája, az indulástól egészen a találkozások befejezéséig. Az alábbiakban részleteket osztunk meg összefoglalójából, ami lehetőséget ad arra, hogy kicsit magunk is megtapasztalhassuk, milyen folyamaton, érzéseken mennek keresztül az érintettek, és hogyan tudják egymás segítségével veszteségüket megélni. A hiányt és a fájdalmat, és azt, hogy mégsem kell feladni a reményt.
Az első alkalommal ismerkedés és a csoport szabályok ismertetése, elvárások tisztázása zajlott. Ezt követően (a 2. és 3. alkalommal) az erősségek feltérképezése és a segítség kérés, elfogadás került terítékre. Ezt követte a halálról és spirituális kérdésekről való beszélgetés (4. alkalom), majd a gyász szakaszok ismertetése (5. alkalom). A 6. ülés során kicsit jobban megismerhettük az elhunyt személyeket, fényképeket hoztak, illetve feltérképezték kapcsolataikat a szociális atom segítségével. A következő alkalom (7.) a gyászt kísérő érzelmek megosztásáról szólt, a 8. alkalomra levelet írtak a résztvevők, illetve a mindennapok nehézségei és sikerei volt a téma. A 9. alkalommal a remény és egymás erősítése kapott szerepet. A 10. csoportban saját magukon megélt változásról beszéltünk és elkezdtünk a jövő felé orientálódni. Az utolsó, záró alkalommal pedig visszatekintés, elvárások beteljesülése majd pedig előretekintés és összegzés következett egy kötetlen „piknikkel” a végén.
Az első ülésen sok emberben felszakadtak az érzelmek és a többen sírtak. Páran hangot is adtak neki, hogy bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogy maradnak-e a csoportban. A zárókörnél pedig kifejezték többen, hogy ijesztő volt számukra, hogy ennyien megérintődtek, és nehéz más fájdalmát is látniuk. Itt számomra is bizonytalan volt még, hogy milyen lesz a csoport és kik maradnak. […]
Az első két alkalommal még nagy volt a mozgás a csoportban, emberek mentek és jöttek. Nem igazán lehetett még érezni, hogy egy kialakult csoport lenne. Ezt a nagy létszámnak is betudtam, illetve mint később kiderült a csoport számára a tágas, és sötét szoba, amiben voltunk és a hosszú asztal köré ülés távolságot teremtett.
A harmadik-negyedik alkalomra kialakult egy csoportlétszám, 16 fővel, ami már kellemesebb légkört teremtett. Egy fő távozott még véglegesen később, de általánosan 12-13 ember fix résztvevőnek volt tekinthető. Ekkor mentünk át a kisebb terembe, ami lényegesen családiasabb és barátságosabb légkört teremtett. A csoporttagok is kifejezték, hogy mennyivel közelebb érezték magukat egymáshoz és kellemesebb, meghittebb volt abban a szobában lenni. Ezt én is éreztem és a szünetben is látszott már, hogy jobban keresik egymás társaságát, beszélgetnek. Ezt az utolsó alkalmaknál is megemlítették, hogy úgy érezték, hogy itt alakult ki igazán a csoport és én is így éreztem. Ebben a szobában én is nyugodtabbnak éreztem magam. Továbbá jó volt látni, hogy azt a két új csoporttagot, akik csak a harmadik, illetve negyedik alkalomra tudtak csak először jönni, milyen nyitottan és gondoskodóan fogadta a csoport. Támogatták, vigasztalták őket. […]
A 6-8. alkalmak során mélyült el igazán a gyászcsoport és ekkor nyíltak meg jobban egymás előtt. Azt gondolom, hogy az elhunyt fényképének bemutatása közelebb hozta őket egymáshoz, személyesebbé váltak a történetek. A levél írás, a szociális kapcsolatok változásairól való beszélgetés és az érzelmek előtérbe kerülése a témák között szintén segítette, hogy jobban meg tudják találni a hasonlóságot egymás között és sorstársként tekintsenek egymásra. Az időnkénti apróbb feszültségek ellenére, rendkívül támogató közeggé váltak. Számomra is jó érzés volt látni már a vége felé közeledve egyre inkább, hogy szívesen jönnek és látszik rajtuk, hogy jót tesz nekik a csoport. Minden zárókör végén olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy itt biztonságban érzik magukat, egy biztos pont számukra, többeket továbblendített, illetve valamelyest megnyugtatott, amit a csoportban kapott.
A 9. alkalommal a pozitív pletyka különösen jó élmény volt, mivel láttam, hogy rengeteget adott a résztvevőknek, megható volt és jóleső volt látni, hogy mennyi pozitív üzenetet tudtak egymásnak adni és ez milyen sokat jelentett számukra is. Örömmel töltött el, hogy magukkal tudnak vinni valamit, ami erőt adhat nekik, és meg tudták látni önmagukban a jót, a szeretnivalót.
A 10. alkalommal, amikor arról beszéltünk, hogy miben és hogyan változtak, többen elmondták, hogy nem feltétlenül érzik magukat jobban, hiszen ha hazamennek esténként, ugyanúgy egyedül vannak otthon, és nap mint nap szembesülnek a fájdalommal és nehézségekkel, azonban a csoporttal egy kicsit könnyebb volt mindez. Úgy érezték a legtöbben, hogy segítséget kaptak a feldolgozáshoz és kaptak egy elfogadó, bizalommal teli közeget, ahol nyíltan tudtak beszélni az érzéseikről és őszintén meg tudták osztani a gyászukat. Itt nem ítélték el őket, akár a rosszat osztották meg, akár a jót. A záró alkalommal kapott visszajelzések is megerősítették, hogy hasznos és fontos volt számukra a csoport. Nagyon örültem, hogy valami értékesnek lehettem a része, és megnyugvással töltött el, hogy valóban tudtunk segíteni, tudtunk olyat adni, amit magukkal vihetnek. Mindenki beszámolt olyanról, hogy kapott a csoportban olyat, ami segítség volt számára, sőt akár rendkívül jelentőségteljes volt. Én is láttam a változást rajtuk hétről hétre és egyre több nevetés, vidámság csempészte be magát délutánonként a terembe. Az utolsó alkalommal pedig jó érzés volt, hogy ott maradtak tovább akkor is, amikor már nem volt „kötelező”. Közvetlenül beszélgettek, mély témák és viccek váltották egymást és jól éreztük magunkat.”
A kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.