Így kezdődik a történet: volt egy kétágyas szoba a Kenyeres utcai Hospice Házban.
Ebben a szobában két asszony, mondjuk Piroska és Marika feküdt. Mind a ketten csendes, szerény, halk szavú emberek voltak. Mindenért hálásak, amit akár ápolóiktól, akár az önkéntes munkatársaktól kaptak. Keveset beszéltek, sokat pihentek.
Egyik reggel, és ez egy hétfői napon történt, Marika arra ébredt, hogy Piroska szokatlan hangokat hallat. Fájdalmasan nyögött és furcsán vette a levegőt. Hamarosan a napi vizit is elérkezett, és a szakemberek – szakképzett, gyakorlott ápolók és az orvos – is látták és hallották, amit Marika már korábban. Mindent megtettek, amit egy ilyen helyzetben tehettek. Piroska fájdalmas hangjai elmúltak és csendesen, egyenletesen, vette a levegőt. Marikához később bementem, mert valami apróságot kért, és azt vittem be hozzá. Halkan megsúgta, hogy korábban nem mert senkinek szólni, „hiszen kicsoda ő, hogy ilyen dolgokba beleszólhasson, de egyfolytában imádkozott, hogy jöjjön a segítség és Piroskának szűnjenek meg fájdalmai.”
Amikor legközelebb a következő szolgálati napomon bementem Marikához, Piroska már nem volt ott. Marika elmondta, hogy nagyon sokat imádkozott, hogy Piroskának, ha el kell mennie ebből a földi világból, az legyen neki könnyű. Láss csodát, Piroska csendben elaludt valamikor a következő napokban.
Marika ezt úgy élte meg teljes joggal, hogy ebben az ő imádsága is segített. Én ebben őszintén és teljes meggyőződésemből hittem, és Marikát is megerősítettem az ő hitében. Ezen a napon kézzelfogható valósággá vált számomra, hogy utolsó leheletig értékes az élet és a legnehezebb helyzetben is tudunk szeretetünkkel adni másoknak.
(Anna, Budapest Hospice Ház)
Betegeink nevét a bejegyzésben megváltoztattuk.
A kép illusztráció, és a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.