Gabi nénin feltűnt, hogy nagyon sima az arcbőre. Főként az arccsont fölött és a homlokon, de másképp sima, mint a gyerekeké, vagy a fiataloké: fényesebb és áttetszőbb. Azóta sok haldoklón láttam ezt az arcbőrt. Gabi néni műtétre vár. Azt mondja, jó hogy az a főorvosasszony van itt, aki már többször is műtötte. Ő műtötte a szemét és a hasát. Ezen a ponton fogtam gyanút, hiszen szemész nem műt hasat és fordítva. Gabi néni konfabulál. Pedig a tekintete rendkívül tiszta és nyílt. Mondtam neki, hogy itt nem műtenek. Tényleg? – kérdezte. Aztán belenyugodott. De csak egy percre, mert amikor megkérdeztem, kér-e inni, azt válaszolta „hát, ha még szabad a műtét előtt”. Nagyon meglepett, hogy semmilyen testi megnyilvánulása, megjelenése nem utal arra a zavarodottságra, ami viszont szavaiból egyértelmű. A tekintete tiszta, a mozdulatai pontosak és uraltak, nem elesett, a mimikájában semmi különös. Kiderül, a jövő hónapban lesz nyolcvan éves. Azt hittem, hatvanegynéhány.
Néhány nappal később Gabi nénivel már csak úgy tudtam beszélgetni, hogy halkan, nagyon rövid mondatokban fejezte ki magát, úgy is csak a szükségleteit illetőleg. Aztán már úgy sem. A szemével, a fejével még tudott jelezni, de elmondani már nem tudta, hogy mi a baja, hogy mit szeretne. De pontosan érzékelte, hogy odamentem hozzá: nyújtotta a kezét. Leültem mellé.
Megakadt egy kis váladék a torkában, de már nem tudja felköhögni. Ettől viszont nem kap csukott szájjal levegőt. Fogom a kezét, vagy inkább ő az enyémet. Alig-alig néz valamerre, a tekintete már valahol máshol jár. Ismerem ezt a tekintetet, azokon a haldoklókon láttam, akik aztán hamarosan elmentek. Amikor egészen fölé hajolok és rámosolygok, nagyon meleg pillantással viszonozza. Kérdezem tőle, hogy imádkozzunk-e, elmondjam-e a miatyánkot. A szemével bólint, alig észrevehetően. Elkezdem mondani, de erősen kell koncentrálnom a szövegre. Ettől elszégyellem magam, haragszom magamra, és azt képzelem, ő is haragszik rám. Néhányszor elmondom neki, már megy folyékonyan, de mintha nem én mondanám. Ülök, fogom a kezét, néha elmondom a miatyánkot, néha dúdolok neki. Éva, az egyik nővér bejön néha, egyszer fájdalomcsillapítót ad Gabi néninek, mert nagyon fáj a hasa – ott a daganat. Enyhül a fájdalma, de aludni nem bír, meg-megremeg a lába, de ha végigsimítom a combját, csillapszik a rángás. Lehet, hogy ma elveszítjük Gabi nénit – súgja halkan Éva, közel hajolva, szomorúan. Olyan finoman, szeretettel nyúl hozzá, beszél neki, hogy öröm nézni.
Gondolkodom, hogyan is van az, hogy megszeretni, szeretni. Úgy tűnik, értelmetlen azt mondani, hogy X szereti Y-t. Azt lehet mondani, hogy X szeret. Aki szeret, az tudja szeretni Y-t vagy Z-t, a teljes ABC-t, mert aki szeret, az szeret, és kész. Éva olyan, aki szeret.
(Gaal Ilona, önkéntesünk)
Betegünk nevét a bejegyzésben megváltoztattuk.
A kép illusztráció, és a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.