A kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdona, engedély nélküli felhasználása tilos.
Az ember energiáját, és oly sok minden mást, ellopja a fájdalom. Pedig ha nincs fájdalom, akkor csodálatos változásokra lehet képes az ember.
„Itt a Hospice Házban szabadultam meg a katéterektől” – mesélte nekünk a majdnem 89 éves András bácsi. Az onkológus kezelőorvosa javasolta a hospice ellátást, ráadásul a következő ajánlással: „Ha élni akar, menjen a hospice-ba.” Meglepő mondat volt ezt, hiszen a hospice-ról a legtöbben azt gondolják, oda azért megy az ember, hogy békében, fájdalmak nélkül haljon meg. András is pont ennyit tudott róla, amikor ez a tanács elhangzott.
Andrásnak 55 éves korában volt az első infarktusa, akkor leszázalékolták, azóta pedig már a harmadik pacemakert ültették be. Néhány évvel ezelőtt béldaganatot diagnosztizáltak nála, megműtötték, ám műtét közben elcsavarodott egy bélszakasz. Miután ezt helyrehozták, kilyukadt a vékonybele. Riasztó történet a kívülállóknak, óriási megterhelés neki, annak, aki megélte ezeket.
Amikor a Hospice Házba került, András beszélni is alig tudott. De még ülni is újra meg kellett tanulnia. Kis célok kitűzésével kezdtek: először csak az ágy szélén ülés volt a cél, aztán megtanult átülni egy székre, és gyakorolni kezdte a járást is. Kezdetben járókerettel, aztán már a nélkül is tudott menni. A pokoljárásnak hát mégis vége lett, és nyáron, amíg nálunk volt András és nem találtunk családjával együtt számára egy tartós elhelyezést biztosító intézményt, sokszor a kertben lehetett látni – nem kellett infúzió, nem volt kanül.
A hatékony fájdalomcsillapítás és a szerető törődés – figyelem és türelem – eredménye, hogy összehasonlíthatatlanul jobb állapotba került, mint korábban. Ehhez persze ő maga is kellett: saját kitartása és bizakodása. András testnevelőtanár és edző volt régen, tudta, hogy meddig terhelheti a testét ahhoz, hogy erősödjön, ne pedig túlterhelődjön.
„Én nagyon akarok élni, és egy örök bizakodó vagyok. Bíztam a kezelőorvosomban is, magamban is, és nagyon bízom az életben. Kell, hogy legyen az embernek hite. Nem vallása, hite. Az, hogy én református vagyok, az egy ráadás.” – mondta magyarázatául, hogy miért nem félt attól, hogy ha a hospice-ba megy, akkor jön a halál is.
Az egykor stresszes életét élő, minden kosárlabdaversenyt végigizguló testnevelő olyan derűre és nyugalomra talált a kertünkben töltött szemlélődései során, mint aki hazaért. „Ahogy megjött ő is a Bibliában” – juttatja eszünkbe Pilinszky János Apokrif című gyönyörű versét és a folytatást: „Visszafogad az ősi rend.”