„Amikor elfogadod azt, ami van, minden pillanat a legjobb.” (E. Tolle)
Fiatal betegünk (nevezzük Ferinek) nagyon rossz testi állapotban került hozzánk. Betegségére – ami sajnos agresszívnek és öntörvényűnek bizonyult – szűk fél éve derült fény, és azóta minden emberi eszköz elégtelennek bizonyult a feltartóztatására. Feri az áttétei miatt deréktól lefelé bénán, vakon érkezett hozzánk. Leültem mellé, hogy beszélgessünk, mert azt mondta, nagyon fontos dolgokat akar elmondani. Megijedtem, semmi jóra nem számítottam, fiatalságával szöges ellentétben álló állapota miatt úgy hittem, szörnyű dolgokat fogok hallani…
Amikor az ember úgy érzi, tudja, mit fog a másik mondani, sokszor nem árt inkább figyelni, kérdezni, az előfeltevéseket félretenni.
Feri elmesélte betegsége történetét, az egészségért vívott harcát, amit sosem, most sem adott fel. Meglepett, hogy jelenlegi az állapotát mégis valahogy természetesnek érzi, valahogy megnyugodott. Kérdésemre, hogy mi adja ezt a nyugalmat, ezt az érzést, hogy az állapota természetes, elgondolkodott. Mosolyogva felelte aztán: „Korábban annyira aggasztott, hogy nem tudom elvégezni a dolgaimat, nagyon idegesített, hogy sosem érem utol magam. Most valahogy beláttam, hogy már nem fogok dolgozni menni, és hogy most nem is ez a feladat. A reményt nem adtam fel, de most csak várok. Várok, figyelek, hogy mi fog történni, és remélem, hogy jól leszek megint. Most csak várok, nem harcolok.”
Azóta gyakran beszélgettem Ferivel, akinek a fájdalmai, egyéb testi tünetei orvosunknak köszönhetően gyakorlatilag megszűntek. Maradt, sőt súlyosbodott azonban a mozgásának korlátozottsága, és az egyre fokozódó zavartság. Zavartsága miatt ritkán ismeri meg a körülötte lévő embereket, és nem is mindig tudja, hol is van tulajdonképpen.
Feri belső világa azonban békés, mozgalmas és jókedvű. Szívesen beszélget velem is, ma is elmondta, hogy remekül érzi magát: „Amit ti kitaláltatok, az egyszerűen fantasztikus! Nem akarok patetikus baromságokat mondani, de ti fantasztikusak vagytok! Most nagyon sok elintéznivalóm van még, megyek apámhoz is, a kislányt is el kell altatni, ma önkéntes feladataim is vannak, de aztán ma még találkozunk, este bulizunk. Nagyon jó veletek lenni!”
„Amikor elfogadod, amit már amúgy is tudsz, a többi jön magától.” (N. Roberts)
(Pszichológusunk)
A kép illusztráció, és a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.