Októberben végén, november elején három részes cikksorozat készült alapítványunk munkájáról a csalad.hu újságírójának, Ivanova Danielának tollából.
Az első részben dr. Muszbek Katalin, alapítványunk alapító orvos igazgatója mesél pályájáról és a hospice mozgalom kezdetéről, a gondozás alapelveiről és a társadalom hozzáállásáról.
„Ahogyan megérdemeljük azt, hogy az életünket méltóképpen éljük, úgy jogunk van a méltóságteljes halálhoz is. A legeslegfontosabb emberi vágy az, hogy a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség valamilyen módon elkerülhető legyen, mi pedig ebben igyekszünk segíteni. A betegnek nehéz itt hagyni ezt a földi létet, a hozzátartozónak pedig elviselni az őt ért veszteséget, így minden olyan pillanat aranyat ér, amikor enyhül bennük ez a szenvedés. Sok betegem azt mondta, hogy nem meghalni nehéz, hanem a megoldatlan problémákat hátrahagyni, a szálakat elvarrni és a családtagtól, barátoktól és az élettől búcsút venni. Rettenetesen fájdalmas ez az utolsó szakasz, de lehetséges könnyíteni ezeken a terheken.”
Elolvasom
A folytatásban Ferdinandy Nórával, alapítványunk gyógytornászával és gyermekhospice otthonápolási csapatának koordinátorával készült interjú olvasható. Munkájára egyfajta küldetésként tekint és hiszi, hogy nem ő választotta ezt a hivatást, hanem a hivatás választotta őt: pontosan 20 évvel ezelőtt.
„Azon túl, hogy törekszem arra, hogy lelkileg ne kerüljek túl közel hozzájuk, nagyon megható, hogy mennyire a bizalmukba fogadnak. Sokan a baráti körüket, időnként még a családtagjaikat is kizárják az életükből, mert nem szeretnék, ha ilyen állapotban látnák őket. Minket viszont befogadnak. A visszajelzéseik is sokat jelentenek nekem: jó látni, hogy a súlyos állapotromlásuk ellenére tudunk javítani az életminőségükön.„
Elolvasom
A riportsorozat zárásaként a szerző, Ivanova Daniela saját benyomásait írta meg a Budapest Hospice Házról, annak dolgozóiról, önkénteseiről és lakóiról. Nagy szeretettel ajánljuk mindhárom cikket ezekre a csendes, emlékezéssel teli napokra.
„Azonnal magával ragadnak a színek; a narancs és a barna minden árnyalatában játszó falak, amelyek melegséget és biztonságot árasztanak. Olyan érzésem van, mintha nem is egy hospice házba, hanem vendégségbe érkeztem volna.„