-„Fiatalember, megöl az unalom, lenne kedve kártyázni, vagy sakkozni velem?”
-„Persze, szeretek sakkozni, szívesen játszanék egy menetet.”
Előkeresem a sakk készletet a nappaliban lévő szekrényből. Kinyitom a táblát. Látszólag minden bábu megvan, fellélegzek. Korábban volt már szerencsém igen hiányos készlettel is játszani.
Ellenfelem elmondása alapján egykoron sokat sakkozott, bizonyára igazat mond. Nyugodt, megfontolt hölgy. Felállítom a bábukat, játszani kezdünk. A hölgy az agydaganata miatt gyakran elfelejti, hogy melyik színnel játszik, és hogy melyik bábuval hogyan kell lépni. Máskor előjön a rutinja, átlátja a helyzeteket. A játszma közben gyakran megjegyzi, hogy ha valamit rosszul csinál, javítsam ki. Próbálok úgy tenni, mintha komolyan játszanék, ha rosszul lép, kijavítom. Úgy érzem, tényleg élvezi a játékot. Azt is többször elmondja, hogy nem szeretne untatni engem. Megnyugtatom, hogy én is élvezem a játszmát, és hogy ne aggódjon, majd szólok, ha elég volt. Igazat mondok, tényleg élvezem a játékot, ami most nem arról szól, hogy túljárjak valaki eszén, hanem arról, hogy felvidítsam az ellenfelemet, színt vigyek a napjába.
Néhol tanítgatom a hölgyet, aki egykoron lehet, hogy engem taníthatott volna. Amikor már több mint egy órája játszunk, és úgy látom hogy fáradni kezd felajánlom, hogy egyezzünk ki egy döntetlenben. Mosolyog és elfogadja. Örömöt látok az arcában. Megegyezünk, hogy a következő héten újból játszunk.
Emlékezetes parti volt.
(Attila, Budapest Hospice Ház)
A kép illusztráció, és a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.