Blogunkat azzal a céllal hoztuk létre, hogy információt adjunk a magyarországi hospice ellátásról, hogy általános ismereteket adjunk át a hospice mozgalomról és persze, hogy Alapítványunk életébe is betekintést nyújthassunk. Mostani bejegyzésünkben szakápolónkat, Mónit szeretnénk bemutatni.
Móni annyi időt tölt a haldokló gyermek családjával, amennyit ők igényelnek. Nem érdekli a munkaidő.
„Harminc éve vagyok ápoló, mindig is annak készültem, és mindig gyerekekkel akartam foglalkozni” – mondja Kovács Móni, a „Fogd a kezem” gyermek hospice szolgálatunk ápolója.
A mélyvizet választotta: egy gyermekkórház intenzív osztályán dolgozik félállásban, emellett jár ki súlyosan beteg vagy végstádiumban lévő gyermekekhez szakápolási teendőket végezni. Ilyenkor nem „csak” szakápolóként van jelen. A legnehezebb órákban segít a szülőknek elviselni és feldolgozni, amin épp keresztülmennek, és természetesen a gyermekeknek is fontos támasza.
Volt egy betegünk, a kisiskolás Feri, akihez daganatos betegségének több szakaszában is kijárt gyermek hospice csapatunk. Amikor Ferin a betegség végleg elhatalmasodott, Móni akkor is segített: rendszeresen látogatta és odaadóan ápolta a kisfiút. Ha náluk volt, mindig játszott is Ferivel. Kedvenc meséit olvasta fel a beteg gyermeknek és örült, ha Feri megmutatta neki az új játékát. Mindig azt tették, amihez a kisfiúnak kedve volt. Feri általában hamar kifáradt, vagy megfájdult a feje, hiszen már nagybeteg volt.
Mónit hívta a család akkor is, amikor közeledett Feri utolsó órája.
Ilyenkor általában nem tudatosodik a szülőkben, hogy mi is történik, azzal hívnak bennünket: „Gyertek, baj van, nem tudjuk, hogy mit tegyünk!” Nagyon fontos lehetőség ez a szülőknek, mert egyébként ijedtükben kihívnák a mentőket, pedig tapasztalatunk szerint nem akarják, hogy haldokló gyermeküket kórházba szállítsák, és ott gépre téve mesterségesen meghosszabbítsák haldoklását. A beteg gyerekek is otthon, családjuk körében szeretnének lenni életük utolsó pillanatáig.
Nem volt ez másképp Feri esetében sem, ő sem akarta elhagyni szerető otthonát, családját, megszokott környezetét. Móni sietett Feriékhez, és messze túl azon, amit a szakmai teendők megkövetelnek, végig ott volt, és támogatta az édesanyát, hogy kibírja a kibírhatatlant.
„Ha azt mondom, hospice nővér, Mónira gondolok” – mondja dr. Muszbek Katalin, alapítványunk orvos igazgatója – „Nagyon odaadóan gondoskodik azokról a családokról és gyermekekről, akik az élet legnehezebb időszakában fogadnak bizalmukba bennünket.”
(A történetben szereplő kisfiú nevét kegyeleti okokból megváltoztattuk.)