Sok-sok találkozáson, beszélgetésen vagyok túl. Maga a hospice szolgálat nagyon hasznos a betegek, orvosok, ápolók számára. Mi képesek vagyunk a beteg ágyánál lenni és meghallgatni őket, a szeretteikről képeket nézni, velük együtt gondolkodni, reményeiket megerősíteni, vagy jobb esetben még reményt is adni.
Nekem az az elvem, hogy ha együtt vagyunk, az az idő teljen el pozitívan, vigyem be számukra a kinti életet. Beszélgessek velük természetesen, tűnjön el a kórterem, amennyire csak lehet. Nem a betegségtudatot erősítem, hanem az egészségtudatot. Beszélünk családról, gyerekekről, főzésről, kajákról, könyvekről, zenéről, színházról, divatról, fiúkkal még a sportról is… Sokszor egy kettős beszélgetés a végen közös társalgássá lesz, bekapcsolódnak a szobában tartózkodók közül többen is.
Vannak olyan súlyos stádiumban levő betegek és haldoklók is, akikhez ilyen formán már nem lehet szólni, és nem is szabad. Volt, akit csak megsimogattam, volt, akit megetettem, volt, akit felültettem és egymásnak dőlve ültünk (ezt kérte), mert úgy volt jó… Volt, akinek csak halkan énekelni, dúdolni tudtam dalokat, néha beszéltem hozzá, simogattam. Nem tudtam, hogy tudja, hallja-e, hogy ott állok, de ott maradtam az ágyánál sokáig… (2 nap múlva halt meg.)
Csupán egy alkalommal volt, hogy gombóc volt a torkomban…
Egy férfi beteggel beszélgettem, aki egy több ágyas szobában hangosan kifejtette, nem csak nekem, de a többi betegnek is, hogy a rák olyan, mint a herpesz, ha úgymond el is múlik, évek múlva visszajön, hiába mondják az orvosok, hogy gyógyult a beteg. Javasoltam neki, mi lenne, ha gondolatait napló formájában írná meg…
(Irén, Szent Margit Kórház Onkológiai Osztály)
A kép illusztráció, és a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.