„A halott, akit szerettünk, nem olyan emlék, amely árnyékot vetne ránk, élőkre, hanem fényes, szelíd és ragyogó.”
(Szabó Magda)
Nagyinterjú dr. Muszbek Katalin pszichiáterrel, alapítványunk orvos-igazgatójával
2017-ben médiavisszhangot váltott ki, hogy a megszűnés szélére került a Magyar Hospice Alapítvány. Ekkor több interjút készítettek veled, ezek főként az egyébként állandónak mondható forráshiányra koncentráltak. Kivételesen nem erről szeretnék beszélgetni veled, hanem a te utadról. Mert a te utad és a magyar hospice útja elválaszthatatlan egymástól. Mesélj a kezdetekről!
Pszichiáter vagyok, 1988 óta foglalkozom rákbetegek pszichológiai támogatásával. A férjem onkológus, az Onkológiai Intézetben Eckhardt Sándor mellett dolgozott, az ő révén sokat tanultam a test és a lélek egységéről, az egységes gondozás fontosságáról. Amikor az Intézet az ambulancia épületét felépítette, Eckhardt meghívott oda dolgozni. Pontosan emlékszem, mekkora dilemma volt ez. Akkoriban már konzultáltam nagy szorongással, depresszióval küzdő rákbetegeket, miközben 1986-ban a Lipótra kerültem Bíró Sándor mellé, ahol létrejött az első pszichoterápiás ambulancia, és ahol amellett, hogy sok-sok kiváló szakemberrel dolgoztam együtt, egy akkori viszonylatban elképesztően modernnek és egyedinek számító pszichoterápiás osztály működött. Nagy csalódást okozott a távozásom, bár Bíró Sándornak kezdetektől jeleztem, hogy lehetséges: az onkológiai intézetben feladatok várnak rám. Úgy gondoltam, ez egy olyan terület, amit nem szabad szabadon hagyni, persze ha én nem vállalom el, biztosan találnak mást. Ugyanakkor addigra már sok tapasztalatom volt szakmailag és szervezési kérdésekben is Bíró Sándortól, illetve a Dél-pesti Kórházból.
Mi volt a Dél-pesti Kórházban, ami ilyen meghatározó tapasztalatot jelentett a számodra?
Akkoriban egészen más volt egy pszichiátriai osztály. Egy nyugtalan beteg érkezésekor nem számított ritkaságnak, ha az ápolók lecsatolták az óráikat, mert attól féltek, hogy verekedésre kerülhet sor. A Dél-pesti Kórházban mindenki szakképzett volt, érettségivel rendelkezett, leginkább női ápolók dolgoztak, mégsem szíjaztak le senkit. Itt kezdtem el táncterápiával foglalkozni: olyan skizofrén betegekkel dolgoztunk, akik 20 évet töltöttek különféle intézményekben, és rehabilitálni tudtuk őket, igaz, 10 hónapon keresztül foglalkoztunk 8 emberrel. Jól bevésődött egy katatón skizofrén beteg, légpárna tünettel (a beteg a hátán fekve sem tudja letenni a fejét, mintha párna lenne alatta), akiről kiderült, hogy korábban csellista volt, és aki a terápia végén behozta a csellóját. Ezeket a betegeket verbálisan nem lehetett megközelíteni, nonverbálisan annál inkább. Csodálatos volt megmozgatni őket! Tehát a Dél-pesti Kórházban is a pszichiátria újszerű megközelítésével találkoztam, ami a korábbi, a Lipót előtti, minden eszközt bevető felfogással ellentétben felszabadítónak és lehetőségekkel telinek hatott, az is volt.
Ha jól tudom, itt találkoztál Polcz Alaine-nel.
Igen, pedig mindketten a Városmajor utcában laktunk! Ekkor már nyugdíjas volt, mégis bejárt hozzánk, meglepte, felvillanyozta a fejlődés, amit itt látott. Alaine-nel sokat beszélgettünk arról, micsoda nyomasztó bélyeg a rákbetegség és a gyógyíthatatlanság. Akkoriban ezek a rákbetegek az elfekvőbe kerültek, nem kaptak elég fájdalomcsillapítót vagy épp túl sokat kaptak, amitől folyton aludtak, teljesen izolálódtak. Aztán a megalakulás előtt és után is jártuk az országot, előadásokat tartottunk a témában. Nem volt könnyű itthon kiépíteni a rendszert, de sikerült.
A megalakulásunk évében, 1991-ben eljutottam Oxfordba, ott képeztek mint szakembert, ez adott irányt nekem. Anglia a legújabb kori hospice mozgalom kiinduló országa, és a St Christopher’s, az első hospice orvosa volt a tutorom, ezzel a tudással hazajőve már tudtam, mit tehetek itthon. Ez a szakmai rész.
Mesélsz a személyes részről is?
Igen, bár hozzáteszem, ezt akkoriban nem láttam összefüggéseiben. A férjem 27 éves korában kapott egy agyvérzést, agyér-repedést, amiben általában meg szoktak halni az emberek: ez egy érfejlődési rendellenesség, előzmény nélkül, egyik pillanatról a másikra történik. Egy hetes volt az első gyerekem. A férjem a házassági évfordulónkon lett rosszul, kómába esett. Aztán még egyszer megismétlődött, Amerikába mentünk egy speciális kezelésre. Szóval orvosként, feleségként, emberként nagyon fiatalon találkoztam egy nagyon súlyos betegséggel. Ugyan a férjem maradéktalanul gyógyult fel, bennem másfajta odafordulás alakult ki a beteg emberekhez. Ráadásul mi egy ilyen rákos család vagyunk: négy nagyszülőből három volt rákbeteg, két ágról két gyerek, és mindét szülőm rákban halt meg. Nálunk a folyamatok nem voltak elhúzódóak, tehát az időt illető nyomorúság részt nem éltem meg a közvetlen családomban.
Pilinszky János: Piéta
Cserbenhagyott tulajdon tested,
a rádzúduló tetemet
már nem bírták és szakadozva
elengedték az idegek.
Mint ágaskodó riadt csorda,
ha pusztulásba kergetik,
fenyegetőn utadat állták
visszahőkölt érzékeid.
Már csak az eszeveszett csókok
vak folyosóin vágta át
egy-egy menekvő szívverésed
a halott szívéig magát.
Nem érdemelhetett kegyelmet,
mint elvaduló idegent,
le kellett csontjaidról marjad
lázadozó elevened,
hogy méltó lehess a halálhoz,
aki öledben fészket rakott.
Időtlen gyásszá csupaszodtál.
S ő harmadnap föltámadott.
A személyes történetek fontosak, ebben hiszek, nagyon köszönöm, hogy elmondtad. Térjünk viszont most vissza a szakmai részhez.
(… az interjú további része pár nap múlva olvasható. )
A kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.