
Itt a helyem.
Nem én választottam a hospice-t, hanem úgy alakult „véletlenek” egybeesése kapcsán, hogy itt a helyem… Ennek most már 18 éve. Rájöttem, hogy hasonló szemléletű, motivált és támogató csapatban dolgozni a legjobb dolog a világon, nem tudom, hogy előtte hogyan bírtam enélkül. Azt hiszem, hogy a betegeknek és a hozzátartozóknak nagy biztonságot ad, hogy szinte bármikor hívhatnak, ha én nem tudom felvenni, ott vannak a nővérek, vagy Barna… (*az egyetlen férfiápolónk otthonápolási csapatunkban.)
Ez a speciális élethelyzet lehetőséget ad arra is, hogy gyorsan mély kapcsolatot alakítsunk ki a családokkal. Van, hogy ez a rövid, de nagyon intenzív időszak mély nyomokat hagy: évek múlva is felhívnak ismerős, rokon betegsége esetén, vagy csak tanácsért. Ezek a pillanatok erőt adnak a folytatáshoz, hogy érdemes odaszánni az empátiát, időt, energiát, ami bizony nem mindig könnyű.
Szerintem sokan nem gondolják rólunk, hogy a mi munkánk sikeres. Hiszen csaknem minden beteg meghal. Hol itt a siker? Pedig az élet utolsó szakasza is lehet „sikeres”, ha a beteg békességre talál. Függetlenül a körülményeitől megbékél önmagával, a helyzetével, környezetével, Istennel. Ez az ittmaradóknak is sokat segít az elengedésben.
